Családkonzulens

Viktor E. Frankl bécsi pszichiáter  megtapasztalta életében a legnagyobb mélységet, a legreménytelenebb helyzetet. Származása miatt végigjárta a hitleri koncentrációs táborokat, megélte a létbizonytalanság, az embertelenség, az emberi méltóságtól való megfosztottság legmélyebb bugyrait. És túlélte mindezt. Ebben jelentősen támogatta a remény, hogy még találkozhat feleségével, akit szintén lágerba zártak, valamint az eltökéltség, hogy megírja szakkönyvét. Ennek géppel írt kéziratát, melyet a ruhája bélésébe rejtett, a ruházatával, apróbb személyes tárgyaival és hajával együtt az elsők között vették el tőle.  Fogva tartói, akiktől átmeneti időt kapott a likvidálásig, hogy addig dolgoztassák, amíg bele nem hal az alultápláltságba, kimerültségbe, vagy össze nem esik, ahonnét nincs tovább, szóval ezek a gazemberek nem számoltak azzal, hogy egyéniségét és értelmét nem vehetik el tőle. És azt a szabadságát sem, hogy eldöntse, bármilyen szörnyűségek közé került is, még lehetősége van...

John Bowlby az az úriember, aki kicsit messzebb (vagy közelebb) tekintett mint a maga korában és a szűkebb pszichiáter szakmájában uralkodó pszichoanalitikus szemlélet, és felismerte, hogy talán valami ősi, valami tanult lehet abban, hogy a gyermekek ragaszkodnak (és kapaszkodnak) szüleikhez, szüleikbe.  Mindannyian tudjuk, hogy a gyermek, ha megsérül, megijed, a szüleihez szalad. Ha teheti, akkor az édesanyjához. Bowlby munkatársa, Mary Ainstworth az ún. idegen helyzet kísérlettel kimutatta, hogy ez a kötődés koránt sem valami egységes, egyforma viselkedésmód. A kísérlet során három különböző kötődési stílust azonosított: a biztonságos, a szorongó és az elkerülő kötődési stílust. Később felfedezték, hogy azon megfigyelt gyermekek, akiket az egyik kategóriába se tudtak besorolni, egy külön kategóriába rendezhetők, a dezorganizált kötődésűek közé. Az idegen helyzet kísérlet lényege az volt, a gyermeket és az édesanyját egy szobában helyezték el, majd az anya egy időre távozott, magá...